Égető érzések

Kapcsold le a villanyt a Föld Óráján!

Március 28-án 20:30-kor, kérlek te is kapcsold le egy órára a villanyt és minden olyan elektomos eszközt amire nincs feltétlenül szükséged.

Szombat este közel egy milliárd ember teszi ezt meg, hogy felhívja a figyelmet az éghajlat veszélyeire.

A FÖLD ÓRÁJA a világ legnagyobb klímavédelmi akciója.
Csatlakozz te is és KÜLDD TOVÁBB ezt az üzenetet az összes ismerősödnek (de legalább egy barátodnak).

A búcsú eddig mindig magában hordozott számomra egyfajta megkönnyebbülést is. Eddig, de nem tovább.

Most, hogy a kivert kutya érzésével kellett távoznom a házból, amelyben felnőttem, már nem éreztem semmilyen megkönnyebbülést. A megkönnyebbülés helyét átvette a csalódottság.

Mindig úgy vágytam-vágyakoztam az anyai szeretet után. Mindig, mióta az eszemet tudom. Ki nem mondott érzések voltak ezek, s mindemellett beteljesületlenek is.

Anyám elment búcsúszó nélkül, pedig tudta, hogy visszamegyek Hozzá, és azt is, hogy mikor. De elment.

Csak apám hívása zökkentett ki nem éppen pozitív lelkiállapotomból. Ő volt az, aki visszarántott egy mély gödörből, s Ő volt az is, aki minden hozzám intézett szavában az irántam érzett szeretetéről tett tanúbizonyságot.

Tudod az fáj a legjobban, hogy nem lehet önálló életem, hogy nem tehetem azt, amit szeretnék, hogy nem fogják fel: én már rég elköltöztem.

Nagyon fáj.

Én még mindig csak egy kis hülyegyerek vagyok a szemükben, akit irányítani kell, mert nem tud önállóan cselekedni. Aki után fizetnek, és éppen ezért kellene úgy táncolnia ahogy ők fütyülnek.

A Mi gyerekeink nem fognak ilyen dilemmákat, kétségeket átélni, és nem akarnak majd mindenkinek megfelelni, - mint én - mert nem olyanra tanítjuk majd őket, ami gátat szab számukra, hanem ami segít nekik kiteljesedni.

Fekszem.

Fekszem egy hideg szobában, mindenkitől elzárva.

Mintha minden mindegy lenne.

Mintha már semmi sem számítana.

Lassan telnek az órák, s ezalatt teljesen átfagyok.

Kitaszított lettem. Most méginkább mint eddig.

Szerintük: életképtelen gyermek, melybe csak ők diktálhatnak némi erőt, ha nekik úgy jó;  s méginkább egy olyan gyermekké alacsonyítanak le, mely semmivé, és senkivé válik felnőtt korára.

Ez az, ami a szemükben - anyám, és húgom - vagyok.

Olyan megalázó volt hallgatni, ahogy ez az urizáló nő próbálja elrendezni a sorsomat, az életemet. Ahogy eldönti, hogy majd másfél év munkaviszony után szépen unokát fogok szülni a Drágám anyjának.

Ha nem lenne az Emma a hasamban, nem is zavarna ennyire, de így, ilyenformán úgy esett ez nekem, mintha majd meg kellene tagadnom a születendő gyermekemet csak azért, mert úgy akarja mindenki.

Mindenki, csak Mi hárman nem.

Szinte teherként rakódik rám minden szó, amit azok közvetítenek felém, akik jobban akarják tudni hogy Nekünk mi a jó. Nem akarom hallgatni őket, nem érdekelnek. Nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak, és milyen szabályoknak feleljek meg.

Nem élhetnénk úgy, ahogy mi szeretnénk, beleszólás nélkül?

Szerdák.

Nehéz, és nosztalgikus szerdák.

Számomra a szerdák mindig egy új, de mégis régi helyzetet vetítenek elő.
Ha eljön a szerda, nem számít mi előtte volt, s mi utána lesz, csak az, hogy akkor és ott szerda van, mely mindent megváltoztat, és nehezebbé tesz.

Miközben a kávét iszogatjuk, és egymásra nézünk, mindkettőnk lelke egyre nehezebb. Nem szólunk egy szót sem arról, ami a szívünket nyomja, ehelyett kevésbé lényeges dolgokról beszélgetünk, melyekről úgyis tudjuk, hogy csak palástolnak, de el nem takarnak.

Van, hogy az ember olyan dolgokat mond ki, melyeket nem lenne szabad. Kezdve azzal, hogy: "Ha...akkor ne is gyere...". Igen, ezt mondtam Neked...joggal vagy jogtalanul: mindegy.

Ahelyett, hogy örültem volna annak a kis időnek is, amit a szüleimnél tölthetnénk, nem kértem belőle, sőt a lehető legkeményebben kijelentettem, hogy én ebbe így nem egyezek bele. Vállalom a gyarlóságom.

Csak tudod, valahol sértve éreztem magam, mert azt hittem nekünk is jár 1-2 nap szabadság amikor elszakadunk a mindennapoktól anélkül hogy abba bárki is beleszólna.

Én megértem az érzéseidet, de pontosan tudod, hogy nem csak fekete, és fehér szín létezik.

Amikor Te annak idején a szüleimmel jöttél, az iskolával, a bizonytalanságommal, és azzal, hogy "Majd belenyugszanak...", akkor talán nem is sejtetted miket beszélsz. A legkönnyebb tanácsot adni átgondolatlanul.

Csakhogy ugyanúgy, ahogy Te sem vagy kőszívű, én sem, mert amikor arról van szó, hogy valamit közölnünk kell Drága anyukánkkal vagy apukánkkal, akkor elgyengülünk, mert tudjuk, hogy fájdalmasan érinti majd őket.

Szép dolog, hogy gondolunk a másikra, de mindig nem lehet a szüleinket előtérbe helyezni, mindig nem érvényesülhet az Ő akaratuk, és nem lehetünk Velük állandóan. Ezt el kell fogadniuk.